"Inebriabuntur ab ubertate domus tuae, et torrente voluptatis tuae potabis eos; quoniam apud te est fons vitae, et in lumine tuo videbimus lumen." (Ps. 35,9-10)

hétfő, november 24, 2008

A cisztercita rítus visszatért!

Az "Ecclesia Dei" Pápai Bizottság 2008. november 21-én közölte Főtisztelendő Josef Vollberg O.C.S.O. apáttal, a németországi Aachen egyházmegyéjében található trappista Mariawald kolostor apátjával, hogy a Szentatya megadta számukra az engedélyt (kiváltságot) az obszerváns cisztercita (trappista) liturgiához való visszatérésre (annak 1963/64-es állapota szerint).

Főtisztelendő Josef Vollberg apát úr személyesen adta át a Szentatyának a szerzetesek arra irányuló kérelmét, hogy a Monte Cistello-i (Róma, 1964) cisztercita "úzust" újra liturgikus használatba vehessék.

hétfő, november 10, 2008

Az "Ecclesia Dei" újabb hivatalos állásfoglalása

Ezúttal az "Ecclesia Dei" Bizottság azzal a kérdéssel kapcsolatban adott ki hivatalos állásfoglalást, hogy a római rítus különleges formáját követő közösségek mit tegyenek akkor, ha egy kiemelkedő jelentőségű ill. parancsolt ünnepet az illetékes püspöki konferencia az eredeti napról áthelyezett pl. a rá következő vasárnapra. Ilyen konfliktus a hagyományos római naptár és a Novus Ordóhoz kötődő liturgikus gyakorlat között több ünnep alkalmával is előfordul: pl. Vízkereszt, Mennybemenetel és Úrnapja.

A kérdés tisztázása már régen időszerű volt, itt Magyarországon is adódott ebből konfliktus. A Szentszék illetékes szerve most tisztázta a helyzetet. A hagyományos rítushoz szervesen hozzátartozik a hagyományos naptár használata is, ezért minden közösségnek saját hatáskörben joga van eldönteni, hogy az adott jeles ünnepet mikor üli meg. Teheti ezt az 1962-es Misekönyv által előírt napon (bár ekkor értelemszerűen nincs szó lelkiismereti kötelezettségről a misehallgatásra), vagy követheti a helyi püspöki konferencia által meghatározott gyakorlatot.

Íme a hivatalos szöveg magyar fordítása:

1. Az 1962-es liturgikus könyvek törvényes használatával együtt jár az ezen könyvekhez elválaszthatatlanul hozzátartozó naptár használata is.

2. Bár az Egyházjogi Törvénykönyv 1246 §2 kánonja szerint a püspöki konferenciák egyes parancsolt ünnepeket törvényesen áthelyezhetnek más napokra a Szentszék jóváhagyásával, az is törvényes megoldás, ha ezen ünnepek miséjét és offíciumát az 1962-es liturgikus könyvek naptára által előírt napokon tartják meg. Ilyen esetekben azonban világosan érteni kell, hogy a püspöki konferencia törvényes döntése értelmében ezekre a napokra nem vonatkozik a kötelező miselátogatás.

3. Továbbá, az 1962-es Misszálé 356-361-es számú általános rendelkezéseivel összhangban helyénvaló, ha kötelező ünnepek liturgikus külsőségeit egy olyan vasárnapon tartják meg, amelyre a püspöki konferencia helyezte át, amint az már korábban is gyakorlat volt több országban.

(A hivatalos állásfoglalást Msgr. Camille Perl, az "Ecclesia Dei" Bizottság alelnöke látta el kézjegyével)

szerda, október 29, 2008

Dario Castrillon Hoyos bíborosnak, az "Ecclesia Dei" Bizottság elnökének válasza a "Summorum Pontificum"-mal kapcsolatban föltett néhány kérdésre

Dario Castrillon Hoyos bíborosnak, az "Ecclesia Dei" Bizottság elnökének válasza a "Summorum Pontificum" motu proprióval kapcsolatban föltett néhány kérdésre (általam kiemelt és fordított részletek):

A "Summorum Pontificum" motu proprio kibocsátásával az 1962-es Misekönyv használatára vonatkozó korábbi szabályok, melyeket a "Quattuor abhinc annos" és utána II. János Pál "Ecclesia Dei adflicta" motu propriója tartalmazott, érvényüket vesztették. Valójában ezt a "Summorum Pontificum" maga is kifejezetten megemlíti az 1. cikkelyben...

Fontos tudni, hogy a Szentatya (II. János Pál) akarata szerint már 1986. december 12-én megalakult egy "ad hoc" bizottság bíborosokból (Paul Augustin Mayer, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa, Agostino Casaroli, Bernardin Gantin, Joseph Ratzinger, William W. Baum, Edouard Gagnon, Alfons Stickler, Antonio Innocenti), melynek az volt a feladata, hogy megvizsgálja, milyen lépések szükségesek a "Quattuor abhinc annos" pápai engedély (indultum az 1962-es Misekönyv használatára, Prot. N. 686/84, 1984. október 3.) elégtelenségének föloldására.

A következőket állapították meg:

Az indultum már önmagában azt a benyomást keltette, hogy egyrészt a latin mise, az ún. "tridenti mise" valami alábbvaló, másodrangú dolog, amit az illetékes püspökök csak egyfajta türelmes szánalomból engedélyeztek, másrészről a szigorú föltételek miatt úgy tűnt, mintha a Szentszék maga is ezen az állásponton lenne, és nem adta volna meg az engedélyt, ha ezt nem kényszerítették volna ki.

Szükség van arra, hogy a püspököknek megismételjük és világossá tegyük mi is a Szentatya valódi akarata, ami nem negatív jellegű toleranciából fakad, hanem pozitív természetű, valódi lelkipásztori megfontolásból; nem a visszaélések által ébresztett fölháborodást hivatott lecsöndesíteni, hanem az ellentéteket szándékozik föloldani.

Az indultum minden megszorítását el kell törölni, hogy a püspökökben ne alakulhasson ki az a benyomás, mintha a Szentszék valójában nem akarná ezt az engedélyt...

Fölmerült ... hogy engedélyt kell adni, legalább a nagyobb városokban, hogy ünnepnapokon minden egyes templomban legyen egy latin nyelven ünnepelt szentmise, amelyhez szabadon választható a Római Misekönyv 1962-es változata, vagy (az új) misszálé.

Ami a püspökök engedélyét (vagy tiltását) illeti a szentmise latinul mondását illetően, meg kell jegyeznünk, hogy VI. Pál szerint, önmagában véve, amikor a pap magánjelleggel mond misét, azt latinul kellene tennie, mivel a népnyelv használatára vonatkozó engedmény lelkipásztori természetű, hogy a hívek megérthessék a rítus tartalmát és teljesebben tudjanak rajta résztvenni.

Megjegyzés. Ez nem a bíboros teljes válasza, csak néhány kiemelt részlet. A teljes szöveg megtalálható olaszul ITT, angolul pedig ITT.

péntek, október 17, 2008

A benedeki liturgikus reform újabb lépései

(1) A VI. Pál féle Missale Romanum múlt héten kinyomtatott 3. mintakiadásába (editio typica), az "Ite, missa est" elbocsátás 3 alternatíváját is bevették. Ezt állítólag a 2005-ös püspöki szinódus résztvevői kérték, hogy jobban kifejeződjön a miséből fakadó "missziós lelkiség". Tényleg nem akarok cinikus lenni, de még milyen "lelkiséget" akarunk a liturgia nyakába aggatni? Mi lenne - mondjuk - ha liturgikus lelkiséggel próbálkoznánk? Esetleg az 1962-es Misszáléből már quasi kiírtott "Benedicamus Domino"-val?

"Ite ad Evangelium Domini nuntiandum" - Menjetek, és/hogy hirdessétek az evangéliumot!
"Ite in pace, glorificando vita vestra Dominum" - Menjetek békében, dicsőítvén életetekkel az Urat!
"Ite in pace" ... "alleluia, alleluia" (tempore paschali) - Menjetek békében! ... alleluja, alleluja! (húsvéti időben)

(2) Arinze bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció elnöke bejelentette továbbá: a nemzeti püspöki konferenciák október végéig kaptak időt arra, hogy eldöntsék pontosan a mise mely pontján szerepeljen a pax (békecsók): az Agnus Dei előtt (mint most), vagy az ún. egyetemes könyörgések után. Véleményem szerint a jelenlegi helyzet tarthatatlan, hiszen az Agnus Dei alatt a hívek egymás hátát lapogatják, ide-oda forgolódva "fraterkáznak", miközben Isten föláldozott Báránya már ott "fekszik" az oltáron. A kezek szorgos szorongatását követően pedig minden átmenet nélkül következik az "Uram, nem vagyok méltó..."

kedd, október 14, 2008

"Os suum aperuit sapientiae..." (Proverbia 31,26)

Szinte napra pontosan két évvel a pro multis formula népnyelvű fordítására vonatkozó szentszéki instrukció után Erdő Péter bíboros, érsek-prímás világosan és tiszteletreméltó határozottsággal összegezte az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció állásfoglalását. Figyelemreméltó, hogy a Vatikáni Rádió magyar adása számára adott interjúra a Rómában jelenleg is folyó 12. püspöki szinódus szolgáltatott okot.


"Ami a liturgikus fordításokat illeti, a Szentszék évekkel ezelőtt kifejezett instrukciókkal tiltotta a magyarázó fordításokat. A szentírási részeket és a liturgikus szövegeket az eredeti szöveg pontos értelmében kell lefordítani. Ezt lehet utána magyarázni. Például az átváltoztatás szavai úgy állnak a misekönyvben, minden misekánonban, ahogyan az Újszövetségben ránk maradt. A Szent Vér átváltoztatásakor azt mondjuk, hogy „értetek és sokakért kiontatik”. Az első magyar fordítás, amelyet jóváhagyott a Püspöki Kar és a Szentszék is – és több mint 15 évig használtuk –, ezt szó szerint így hozta. Ezután német hatásra a „sokakért” szó helyére a „mindenkiért” került. Teológiailag ezzel sincs probléma, hiszen Krisztus mindenkiért meghalt, de az eredeti szövegben nem ez szerepel. A liturgikus vagy biblikus fordítás nem tévesztendő össze a teológiai magyarázattal. Kivált nem a helytelen és téves magyarázatokkal, de még a helyes magyarázattal sem. Az egy másik műfaj. Fordítani azt kell, ami oda van írva. Ezért létezik a római rítusban az editio typica, vagyis a liturgikus könyvek hivatalos latin kiadása, amelyhez minden fordításnak igazodnia kell. Ennek az irányelveit a Liturgiam Authenticam instrukció néhány évvel ezelőtt egész pontosan leszögezte."

Megjegyzés: A hír és a szöveg forrása a Magyar Kurír internetes hírportál.
(http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=24114)

hétfő, október 13, 2008

Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2006. október 17-én kelt levele a pro multis formula hiteles fordításáról

A Főtisztelendő Eminenciás/Excellenciás Uraknak
A nemzeti Püspöki Konferenciák Elnökeinek

Prot. N. 467/05/L

Róma, 2006. október 17.

Eminenciás/Excellenciás Uram!

2005 júliusában az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, a Hittani Kongregációval egyetértésben, levelet intézett minden püspöki konferencia elnökéhez, kikérve véleményüket a szentmise ünneplésekor a legszentebb Vér konszekrációs formulájában szereplő pro multis kifejezés különféle népnyelvű fordításaival kapcsolatban (ld. Prot. n. 467/05/L, 2005. július 9.). A püspöki konferenciák beérkezett válaszait a két dikasztérium megvizsgálta, majd jelentést tett róluk a Szentatyának. Az ő utasítása alapján ez a Kongregáció most Eminenciádhoz /Excellenciádhoz fordul a következőket adva elő:

(1) A pro multis szavaknak megfelelő és az Egyház által áthagyományozott szöveg az a formula, amely a római rítusban latinul az első századoktól kezdve használatos. Az elmúlt közel 30 év során néhány jóváhagyott népnyelvű szöveg a „mindenkiért” („for all”, „per tutti”, stb.) vagy annak megfelelő értelmező fordítását tartalmazta.

(2) Amint azt már korábban a Hittani Kongregáció kijelentette (ld. Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei, Declaratio de sensu tribuendo adprobationi versionum formularum sacramentalium, 25 ianuarii 1974, AAS 66 [1974] 661), nem merülhet föl kétség az olyan misék érvényességével kapcsolatban, amelyeket egy kellőképpen jóváhagyott, és a „mindenkiért” kifejezésnek megfelelő formula használatával ünnepeltek, sőt a „mindenkiért” formula kétségkívül helyes értelmezését adná a szövegben kifejezett krisztusi szándéknak. A hit alapvető igazsága (dogma), hogy Krisztus a kereszten minden emberért meghalt (ld. Jn 11,52; 2 Kor 5,14-15; Tit 2,11; 1 Jn 2,2).

(3) Mindazonáltal sok érv szól a hagyományos pro multis formula pontosabb fordítása mellett
(a) A szinoptikus evangéliumok (Mt 26,28; Mk 14,24) világos utalást tesznek azon „sokakra”, akikért az Úr fölajánlja áldozatát, és ezt a kifejezést néhány biblikus tudós ki is hangsúlyozta, Izajás próféta szavaira utalva (53,11-12). Nyilvánvalóan lehetséges lett volna az evangéliumok szövegében a „mindenkiért” kifejezést használni (ld. például: Lk 12,41); ennek ellenére a megalapítás elbeszélése a „sokakért” fordulatot használja, és ezt a legtöbb modern bibliafordítás hűségesen ebben a formában adja vissza.
(b) A római rítus latin szövege mindig is a pro multis, és sohasem a pro omnibus formulát használta a kehely konszekrációjakor.
(c) A különböző keleti rítusok anaforái – akár görögül, szírül, örményül, a szláv nyelveken stb. – a latin pro multis-nak megfelelő nyelvi formát használják a saját nyelvükön.
(d) A „sokakért” a pro multis hűséges fordítása, míg a „mindenkiért” inkább egy olyan magyarázat, amely helyesen a hitoktatás körébe tartozik.
(e) A „sokakért” fordulat, miközben nyitott marad arra, hogy magába foglaljon minden egyes embert, azt a tényt is kifejezésre juttatja, hogy ez a megváltás nem valamiféle mechanikus módon valósul meg az ember saját akarata és közreműködése nélkül, hanem minden hívő arra hivatott, hogy a hitben elfogadja a fölajánlott ajándékot, befogadja a természetfölötti életet, amely azoknak adatik, akik részt vesznek ebben a misztériumban, akik ezt meg is élik, hogy így azon „sokak” közé számíttassanak, akikre a szöveg is utal.
(f) A Liturgiam authenticam instrukció értelmében arra kell törekedni, hogy a fordítások minél hűségesebben kövessék a mintakiadások latin szövegeit.

(4) Azon országok püspöki konferenciáit tehát, ahol jelenleg a „mindenkiért” formula, vagy annak valamilyen megfelelője van használatban, arra kérjük, hogy az elkövetkező egy-két évben a szükséges katekézis fölvállalásával készítsék elő híveiket a pro multis formula pontos népnyelvű fordításának (pl. „for many”, „per molti”, stb.) bevezetésére a Római Misekönyv következő fordításában, amelyet a püspökök és a Szentszék fog jóváhagyni az országukban való használatra.

Az Eminenciád/Excellenciád iránti legnagyobb megbecsülés és tisztelet kifejezése mellett,

őszintén maradok Krisztusban:

+ Francis Arinze bíboros
prefektus

Megjegyzés: Köszönet illeti Rihmer Zoltán barátomat, aki a magyar szöveget az eredetivel összehasonlította és a fordítást javította.

csütörtök, szeptember 11, 2008

péntek, augusztus 15, 2008

A szent Tetragrammot nem szabad kiejteni!!!

Csupán egy emlékeztető arra, hogy a Katolikus Egyház folytonos, egyértelmű és hivatalos tanítása szerint Isten Mózesnek kinyilatkoztatott legszentebb nevét, vagyis az ún. szent Tetragrammot (YHWH) nem szabad az emberi ajkaknak kiejteni. Éppen ideje, hogy ezt mind a teológiai fakultásokon (különösen a szentírástudományi tanszékeken), mind a szentimentális és vajmi kevés vallási vagy zenei értéket képviselő vallási popzenében tudomásul vegyék. Kiváló alternatívákat lehet találni; ilyen pl. a judaisztika szakos barátom által ajánlott "ha Shem", azaz, "a Név". Ősi zsidó hagyomány...

"A név, amely mindent magába foglal, Isten Fiának az a neve, amelyet megtestesülésében kapott: a JÉZUS név. Az isteni név emberi ajkak által kimondhatatlan, de amikor Isten Igéje felveszi emberségünket, nekünk megadja nevét és segítségül hívhatjuk: 'Jézus', 'YHWH megszabadít'." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, # 2666)

"Az emberemlékezetet meghaladó hagyomány értelmében, amely már a fent említett Septuaginta fordításban is jelentkezik, a mindenható Isten nevét, amelyet héberül a szent tetragram, latinul pedig a Dominus 'Úr' szó fejez ki, minden népnyelvben egy ezzel egyező jelentésű szóval kell visszaadni." (Liturgiam Authenticam, # 41, c. -- Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Instrukció a népnyelvek használatáról a Római Liturgia könyveinek kiadásaiban; 2001. március 28.)

"A pusztán filológiai megfontolásokon túl, ott van még az Egyház hagyományához való hűség: a kezdetektől fogva a szent Tetragrammot keresztény környezetben nem ejtették ki, de nem is fordították le egyetlen nyelvre sem, amelyekre a Szentírás le lett fordítva." (Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója az Amerikai Püspökök Konferenciájához, 2008. június 29.)

P.S.: A legutóbbi és legfrissebb tanítóhivatali állásfoglalást (ami történetesen elsősorban a Szentírás liturgikus használatára vonatkozik) ajánlom figyelmébe pl. a Szent István Társulat-féle Biblia fordítóinak és kiadóinak (lásd, Kiv 3, 15-16).

szombat, április 19, 2008

Gondolatok Áldozócsütörtökre, az Úr Mennybemenetelének ünnepére (ezévben: május 1.)



I. Kriszt
ológiai jelentőség

1.) Krisztus embersége földi zarándokútja során

Krisztus embersége valóságos (Zsid 2,17), mégsem pontosan olyan, mint a miénk, mert tökéletesen bűntelen (Zsid 4,15), el van telve kegyelemmel és dicsőséggel (Jn 1,14), benne rejtezik a bölcsesség és tudás minden kincse (Kol 2,3), és benne lakik az istenség teljessége testileg (Kol 2,9). Ez szükségszerű következménye annak, hogy bár embersége valóságos, teljes és tulajdonságaiban nem keveredik isteni természetével, mégis a Fiú isteni személyéhez való egyedülálló közelsége miatt embersége maradéktalanul eltelik a kegyelem teljességével. Benne a kegyelem mintegy belső és természetes forrásból fakad, hiszen embersége a második isteni Személyben „áll fönn” (subsistit). Az Atyák szerint Krisztus hyper anthropon anthropos (Hitvalló Szt. Maximusz, Damaszkuszi Szt. János: az átlag ember fölé emelt ember).

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi a „megistenített embert” imádjuk, hanem inkább az „emberré lett Istent.” Valójában a világi humanizmus éppen a megtestesülés titkának „fejre állítása”, reverziója!

A skolasztikus teológusok nyelvezete ugyanezt a titkot úgy írja le, hogy az Isten-ember földi életében simul viator et comprehensor (egyszerre földi zarándok és a boldogító színelátás élvezője), ami annyit jelent, hogy bár fogantatása első pillanatától kezdve mindent és mindenkit fölülmúlóan eltelt kegyelemmel, isteni erényekkel, a Szentlélek ajándékaival, „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” mégis úgy lett ember, hogy elfogadta a földi zarándoklét behatároltságát, sőt a romlott emberi természet olyan tulajdonságait is, amelyek egyrészt nem voltak összeegyeztethetetlenek kegyelmi gazdagságával, másrészt szükségesek voltak az üdvösség árának megszerzéséhez, azaz a kereszthalálhoz. Bár bűn nem volt benne, s így a bűn által megromlott emberi természet sebzettségét sem kellett volna magára vennie, mégis szükség volt arra (illő és üdvös volt), hogy emberi természete szerint szenvedni tudjon (mind testileg, mind lelkileg), és halálra adja magát. Erre végtelen emberszeretete (az isteni filantrópia) és az Atya iránti föltétlen emberi engedelmessége ösztönözte.

2.) Krisztus fölmagasztalása kereszthalálát követően

Fil 2,6-9 (Lat. et propter quod, Gör. dio kai = ez okból, amiért is). Krisztus kereszthalálával kiérdemelte azt, ami már egyébként is kijárt neki titokzatos fogantatásának első pillanatától kezdve: azaz a fölmagasztalást és végső megdicsőülést emberi mivoltában is. Föltámadt és megdicsőült teste immár nem képes a szenvedésre, a halálra; elhagyta minden nehézségét, amit a megváltó kereszthalál miatt vállalt magára. Ám a föltámadás után még rejtőzködik kissé, Magdolnának megtiltja, hogy megérintse (Jn 20:17), az emmauszi tanítványok előtt rejti valódi identitását (Lk 24,15-16) az apostolok kétkedése miatt néhány falatot megoszt velük (Jn 21,15). Ezt mind azért teszi, hogy föltámadásának és megdicsőült testének valódiságát bizonyítsa a tanítványok előtt. Ám ez az időleges rejtőzködés véget ér a mennybemenetellel. Átszellemült (az Egyházatyák sajátos nyelvezete szerint átistenült) emberségének dicsősége teljes valóságában nyilatkozik meg a mennybemenetelkor. A mennybemenetel tehát nem elrejtőzés, hanem MEGNYILATKOZÁS. Valójában Krisztus nem eltűnik a tanítványok szeme elől (fizikailag talán), hanem kinyilatkoztatja Isten-emberségének teljes és megdicsőült formáját. Az Ascensio nem a szomorú búcsúzkodás ünnepe, vagy az elválásé. Krisztus nem eltávozik, hanem megmutatkozik. Ez nem a Megtestesült Isten elszakadása tőlünk, hanem valóságos EPIFÁNIA (Isten-nyilatkozás).

II. Üdvtörténeti jelentőség

„Atyám házában sok lakóhely vagyon. Máskülönben megmondottam volna nektek; mert megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,2-3)

1.) A misztérium kinyilatkoztatás arra nézve, hogy mivé leszünk (ill. lehetünk) a kegyelemben való részesedés által.

Mert ő a személyes egység (unio hypostatica) által az Atyának természetes Fia emberi természete szerint is, és a kegyelemi teljesség benne belülről, isten-emberi lényének valóságából fakad. Mi azonban, amennyiben a kegyelem által hozzá hasonulunk, Istennek nem természetes, csak fogadott gyermekei lehetünk (Rom 8,15, 23; 9,4; Gal 4,5; Ef 1,5), akikben ugyan valóban gyökeret ver a kegyelem, de nem mint saját magunkból fakadó valóság, hanem mint amit tőle, a benne való részesedés arányában nyerünk el, ki nem érdemelt ajándékként. Kinyilvánítja tehát nekünk azt, hogy mi azzá válhatunk a kegyelem rendjében (per participationem), ami ő természete szerint (per naturam). Ezután kellene szüntelenül vágyódnunk, ez a perspektíva kellene, hogy motiválja mindennapi életünket. Ez a keresztény reménység lényege.

„Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együttesen sóhajtozik és vajúdik mind idáig. Sőt nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit; mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben s várjuk az Isten fiaivá való fogadást, testünknek a megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amiben remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,22-25)

2.) Azt mondta, hogy helyet készít nekünk. Micsoda vígasztalás, hogy megdicsőülésével nem szűnt meg pártfogónk lenni, közbenjárni értünk!

KEK #661. Életének ez az utolsó mozzanata szorosan kapcsolódik az elsőhöz, vagyis a mennyből való alászálláshoz, amely a megtestesülésben történt meg. Csak az, aki az „Atyától jött”, tud visszatérni az Atyához, vagyis Krisztus. „Senki sem tud felmenni a mennybe, csak az Emberfia, aki a mennyből szállott alá” (Jn 3,13). A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes fölmenni az „atyai házba” (Jn 14,2), Isten életébe és boldogságába. Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a fölfelé vezető utat, „sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahova ő a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk”.

KEK #662. „Mikor majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen papja, „nem emberi kézzel épített templomba lépett be (...) hanem a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A mennyben Krisztus folytonosan gyakorolja saját papi tisztjét: „mindörökké él, hogy közbenjárjon” azokért „akik rajta keresztül közelítenek az Istenhez” (Zsid 7,25). És mint a „jövendő javak főpapja” (Zsid 9,11), ő annak a liturgiának központja és legfőbb végzője, amely az Atyát dicsőíti a mennyben.

3.) A misztérium eszkatológikus jelentése; a végidőkre vonatkozó figyelmeztetés: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14)

„Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek az égbe, úgy jő majd el, mint ahogy felmenni láttátok őt az égbe.” (ApCsel 1,11)

„De én az igazságot mondom: jobb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend hozzátok; ha pedig elmegyek, el fogom őt küldeni hozzátok.” (Jn 16:7) A Megváltó ezen kijelentését magyarázva Szt. Ágoston (In Ioann. tract. 94, 4; PL 35:1869), és őt követvén Aquinói Szt. Tamás (ST III, q. 57, a. 1, ad 3), azt hangsúlyozza, hogy az apostolok túlságosan evilági, fizikai ragaszkodása Krisztushoz akadálya volt a Szentlélek eljövetelének. A Szentlélek kiáradása a szívekbe éppen ezt a kicsit földhözragadt szeretetet volt hivatva magasabb, természetfölötti szintre emelni, megtisztítani minden földi ragaszkodástól, mindentől, ami a lélek tekintetét elvonhatná a mennyei valóságoktól.

Természetesen Krisztus nem kárhoztatja az Apostolok őszinte baráti szeretetét, érthető emberi érzelmeit, de jelenlététnek „megvonásával” tulajdonképpen hitüket akarta megerősíteni (amely a nem látott dolgokra vonatkozik – Zsid 11,1), a végső beteljesedésbe vetett reményüket akarta megszilárdítani, szeretetüket akarta megtisztítani a csupán evilági ragaszkodástól. Ahogy a Tábor hegyi látomást sem lehetett meghosszabbítani (vö. Mt 17,1-13), de fontos szerepe volt a tanítványok megerősítésében, úgy most sem tarthatták maguk mellett az Üdvözítőt, mert szükségük volt arra, hogy a pünkösdi lángnyelvek kiégessék belőlük az evilági vigasztalások utáni vágyakozás salakját.

hétfő, február 11, 2008

Három kívánság a Biblia évében



Méltóságos és Főtisztelendő Érintettek!

Ha már amúgy is a Biblia (nálam: Szentírás) éve van, vajon túl nagy kérés lenne, hogy a Káldi féle fordítás is megjelenjen könnyen kezelhető, egykötetes formában? Mondjuk a Tárkányi Béla által végzett ún. harmadik revízió (1862-65) alapján? Állítólag a vásárlók Bibliáért rohamozzák a könyvesboltokat; talán nem lenne olyan nagy ráfizetés.

Íme, a három kívánságom: légyszi, légyszi, légyszi!

csütörtök, február 07, 2008

Nahát-nahát. Meglepi.

Olyan útálatos dolog prófétának lenni. Babits szerint már Jónás is rühellte. Mindegy ... megint bejött. Az új "pro Iudaeis" imát mindenki útálja; úgy a megfeszült "tradícionalisták", mint a pán-keresztények és a zsidók.

A helyzet az, hogy ezt a szerencsétlen rendelkezést mostmár nyilván károsabb lenne viszavonni (pedig milyen jó lenne!). Mindenesetre ez jó lecke nekünk katolikusoknak. A tévedhetetlenség karizmája csak addig terjed, amíg a hitletétemény. Ha fegyelmi és politikai kérdésről, nem pedig hit és erkölcs dolgáról van szó, a kapitális melléfogás fájdalmas lehetőség. Jelen esetben kínos valóság.

Legyen már egyszer ez a lecke megtanulva, a keservit!

Az angolul tudóknak!

Atyámfiai!

Aki tud angolul, annak őszintén ajánlom azt a higgadt és informatív eszmecserét a "pro Iudaeis" könyörgés megváltoztatásával kapcsolatban, amit egy kedves cimborám blogján lehet olvasni.

http://www.exlaodicea.wordpress.com

kedd, február 05, 2008

"Audite hoc sacerdotes et adtendite domus Israël!" (Ozeás 5,1)

Megerősítést nyert az a korábbi "sajtópletyka", miszerint XVI. Benedek megváltoztatja a Nagypénteki szertartás könyörgésének szövegét a zsidók megtéréséért. Íme az új szöveg:

"Oremus et pro Iudaeis. Ut Deus et Dominus noster illuminet corda eorum, ut agnoscant Iesum Christum salvatorem omnium hominum.

Oremus.
Flectamus genua.
Levate.

Omnipotens sempiterne Deus, qui vis ut omnes homines salvi fiant et ad agnitionem veritatis veniant, concede propitius, ut plenitudine gentium in Ecclesiam Tuam intrante omnis Israel salvus fiat. Per Christum Dominum nostrum. Amen."

Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy az új imádság szövegével tartalmilag nincs és nem is lehet bajom, hiszen a korábbi imádság lényegi mondanivalóját megőrízte. Tehát egyáltalán nem doktrinális, hanem pusztán liturgikus szempontból mondom, hogy rossz, nagyon rossz jel ez... Úgy tűnik, a jelenlegi "adminisztráció" sem képes ellenállni politikai lobbik nyomásának, és bizonyos mértékben föláldozza a "szerves feljődés és zavartalan folytonosság" elvét holmi kétes értékű "békülékenység" kedvéért. De miért is elhibázott ez? (1) Mert jelzi, hogy a liturgia tovább is ki van szolgáltatva az egyházpolitikának. (2) Ezentúl nincs garancia arra, hogy a jövőben nem kezdik el cenzurázni ilyen-olyan mondvacsinált, korszellemből fakadó indokokkal a liturgia bármely területét. (3) A régi liturgiát valóban lehetett volna (lehetne) jobbítani, gazdagítani, de a Vatikánban - a jelek szerint - némileg eltájolták magukat. (4) E rendelkezés fogadtatása nagyon negatív lesz, mind az orthodoxia, mind a a szélsőséges "tradícionalisták" körében. (5) Az ún. érintettek továbbra is ki fogják maguknak kérni, hogy nekik szükségük lenne megvilágosodásra, vagy Krisztus üdvözítőként való fölismerésére. Akkor most előrébb vagyunk?

Hová vezet az, ha nemcsak az Egyház évezredes litrugiáját, de a Szentírást magát elkezdjük szégyellni a világ előtt?! Mert tudni kell, hogy a régi ima nem volt más, mint egy egyszerű parafrázisa Szent Pál szövegének: 2 Kor 3,13-16! Minden tiszteletlenség nélkül és a köteles fiúi engedelmesség megtartása mellett mondom: ez bizony elkeserítő. Ugyanakkor azt mindenképp tisztázni kell, hogy az új oráció szövege is szentpáli parafrázis; a Róm 11,25-26 ihlette, amely végeredményben szinte szóról-szóra elismétli az 2 Kor 3,13-16-ban foglaltakat.

"Nem akarom, testvérek, hogy (saját bölcsességetekre hagyatkozzatok s) meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelben csak részlegesen következett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a szabadító Sionból és elhárítja Jákobtól a gonoszságot. S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bűneiket." (Róm 11,25-27)

Ez a szentírási részlet, mely minden kétséget kizáróan az új könyörgés szövegét ihlette, kifejezetten említi Izrael részleges vakságát (ami az Üdvözítőt illeti), és egyben kinyilvánítja, hogy "Jákobtól" kizárólag csak a Jézus Krisztus veheti el a "gonoszságot" és "bűnöket". A szentpáli idézet meglehetősen bonyolult egzegetikai szempontból, különösen, ami a "pogányok egyetemessége" és az "egész Izrael" kifejezések szabatos értelmezését illeti. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a Szentatya doktrinális értelemben semmilyen engedményt sem tett; Krisztus Urunk és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltát a rendelkezés egyáltalán nem érinti (lásd "Dominus Iesus" - 2000. augusztus 6.).

Ezt mindenképpen fejben kell tartani, mert ez leszereli mind a szélsőséges "tradícionalisták" epés bírálatait, mind az ún. "haladó", kritikátlanul és kényszeresen a korszellemhez igazodó "pán-keresztények" rajongását. Ismétlem: doktrinálisan nincs baj, az Egyház tanítása következetes és sértetlen maradt, de pont ezért bosszantó, hogy a liturgiát önkényesen átszabták, csak hogy egy olcsó verbális csavarral megenyhítsék az Egyház bírálóit (akiknek végeredményben nem a régi "pro Iudaeis" könyörgés volt a botránykő, hanem maga Krisztus - Róm 9,31-33!!!!!!!!!!!!!!!!!!).

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy értelmiségiként és liturgikusan gondolkodó, hagyománytisztelő emberként meglehetősen zaklatott vagyok a történtek miatt, mindazonáltal katolikusként az "obsequium religiosum", avagy az "akarati és értelmi engedelmesség" szellemében fogok eljárni (vö. Lumen Gentium 25), még akkor is, ha "a csalatkozhatatlanság csak addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma" (uo.), és jelen esetben közel sem "hit és erkölcs dolgáról" van szó, hanem pusztán egy (im)prudenciális, egyházpolitikai kérdésről. Azért jó, ha ezt mindenki fölfogja: itt csak a külső alkalmazkodás (konformitás) követelhető meg, a belső egyetértés (assensus fidei) nem.

(Végül az őszinteség megköveteli, hogy megjegyezzem: ezt a bejegyzést az első "zaklatott" változathoz képest kicsit átírtam. Utólag ugyanis szükségét láttam önmagam "moderálásának".)

péntek, január 18, 2008

A "Summorum Pontificum", avagy ahogy egy öregember megviccelte a világot

Tegnap (január 17-én) Veiszer Alinda a Záróra című műsorban Beer Miklós váci püspökkel beszélgetett a Magyar Televízió kettes csatornáján. Tulajdonképpen csak véletlen keveredtem ide, hiszen a TV vallási témájú műsorait, melyeknek legfőbb jellemzője a "negédes semmitmondás", elvből azonnal elkapcsolom. Most is csak az tartott a képernyő előtt, hogy Alindát az egyik legvállalhatóbb moderátornak tartom a magyar média sekélyes világában. Amikor Beer püspököt a "Summorum Pontificum" pápai rendelkezéséről kérdezték, ő elnéző félmosollyal az arcán azt felelte: "Én ezt csak úgy tudom értelmezni ..., hogy a merev szabályokat szeretné ő is egy kicsit tágítani (sic!) ... Én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves ... idős embernek a kedves kis vicce ... (he-he) ... hogy hát ő megvicceli a világot." (lásd: http://www.mtv.hu/videotar/?id=16309 körülbelül 21:56 körül)



De tényleg! ... Ez a XVI. Benedek egy komikus zseni! Ki gondolta volna, hogy német létére ilyen jó humora van! Mi tagadás, amikor meghallom az "Introibo"-t, én se bírom ki kuncogás nélkül, az introitusnál a vállam is elkezd rángatózni, az offertórium közben már visítva, az előttem ülő hátát lapogatva hahotázok, hogy aztán a konszekráció alatt már kivörösödött fejjel levegő után kapkodjak. Szerzett már nekem néhány feledhetetlenül vidám percet Rejtő Jenő, a Waczak szálló, vagy Besenyő Pista bácsi, de ez a XVI. Benedek, na ez verhetetlen! Így, élemedett korára igazán beértek a poénjai! Kinek hiányzik a beszüntetett rádiókabaré, amikor végre van "tridenti" misénk egy hátát mutógató kosztümös bohóccal, meg azzal a jellegzetes érthetetlen halandzsa szöveggel? ... Zseniális!

Hogy Beer püspök mennyire fején találta a szöget, nyilvánvalóan kiderül az alábbi, "tridenti" liturgiákon készült képes tudósításokból is:


Vidám hívő közösség az 1700-as évekből


Szentmise az 1960-as évek elején


"Tridenti" liturgia a "Summorum Pontificum" megjelenése után
(Bocsánat a kicsit elmosódott képért, de a fényképész maga sem bírta ki nevetés nélkül)